A nyitvatermők a legősibb fás szárú növények. A ma élő fenyők ősei már 200 millió évvel ezelőtt megjelentek a földön és azóta is fontos szerepet játszanak bolygónk ökoszisztémájában. Az egykori dinoszaurusz-csemegék mára kertünk meghatározó növényeivé váltak.
Az ősi családfa
A növényvilág egészéhez képest a nyitvatermő-fajok száma igen csekély. A Földön mintegy 600 fenyőfajt tartanak számon. Ha ezt összehasonlítjuk azzal, hogy a zárvatermők egyetlen családjának, a kaktuszféléknek 2000 képviselőjét ismerjük és akár egyetlen nemzetségbe is tartozhat 700 faj (Ficus), akkor talán még meglepőbb ez a szám. Ráadásul a fenyőfélék között igen sok olyan faj van, amely nemzetségének egyetlen képviselőjeként ismerhetünk (Cryptomeria, Metasequoia). A fenyők fejlődéstörténeti szempontból így visszaszoruló növénycsoportnak tekinthetők.
A fenyőfajokon kívül sok kertészeti fajtát is számon tartunk. A termesztésben lévő fajták száma 2-3000 körüli, de ezen kívül több tízezer termesztésből már kiszorult vagy még be nem vezetett faja is létezik.
Fenyők és egyéb nyitvatermők
A fenyők nem egyedüli képviselői a nyitvatermők törzsének, bár más növényekre is használjuk ezt a szót. A közönséges tiszafa (Taxus 
baccata) például nem fenyő, külön rendszertani egységet képez. Első ránézésre megtévesztő lehet lombozata, de magja húsos köpenyben helyezkedik el a fenyőfélék tobozával szemben. Ráadásul a manapság élő fenyőfajoknál sokkal ősibb eredetű növény.
A másik nyitvatermő család, mely nem tartozik a fenyőfélékhez, a páfrányfenyőfélék családja, mely már több mint 150 millió éve megjelent a földön. Mára egyetlen faj képviseli az egész családot, a páfrányfenyő (Ginkgo biloba).
Ez az egykor földrészeket borító erdőségeket alkotó fafaj a legutóbbi jégkorszak után egy kis helyre, Kína Szecsuán tartományába szorult vissza. Innen terjedt el és lett később gazdaságilag is meghatározó növény a dísznövénykertészek és gyógynövénytermesztők révén.
Elterjedési területük
Hajdan az egész földet uralták, de az Antarktiszon kívül manapság is minden földrészen megtalálható legalább néhány képviselőjük. Bár számunkra a fenyő sokszor a telet és a hideget juttatja eszünkbe, a trópusokon és szubtrópusokon is találkozhatunk velük. Egyes fajok kimondottan vízigényesek (Taxodium – mocsárciprus), míg mások jól elviselik a szárazságot is (Juniperus communis – közönséges boróka).
Virágzó fenyők
A fenyők egyivarú virágos növények, így a hím- és a nővirágok mindig külön fejlődnek. Vannak köztük egylakiak és vannak kétlakiak is. A hímvirágok rövid életűek, általában a levelek hónaljában fejlődnek.
A fenyők nővirága a tobozvirágzat, mely az érés folyamán elfásodik vagy elhúsosodik. A fenyők toboza rendkívül változatos alakú és nagyságú, fajtól függően 1-3 évig fejlődik. Vannak köztük csupán néhány centiméteresek is, de például a Jeffrey-fenyő (Pinus jeffreyi) toboza akár fél kilós is lehet, a kaliforniai selyemfenyő (Pinus lambertiana) toboza pedig gyakran eléri fél méteres nagyságot is.
A toboz a fenyőfát is díszíti, de a szárazkötészetben is gyakran használt alapanyag. Néhány nagyobb magvú fenyőfaj maját a Föld számos részén pirítva fogyasztják.
A fenyők mérete az néhány centiméteres nagyságtól egészen a 80-90 méteres magasságig terjedhet. Ez utóbbi óriás a hegyi mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum – a képen), amely akár 3500 évig is élhet. Bár az örökzöld mamutfenyő (Sequoia sempervirens) és a 150 méter magas ausztráliai Eucalyptusok méretben megelőzik, de fatömegét tekintve ez a faj a legnagyobb. Egyúttal a föld legnagyobb élőlénye is.
A fenyők levele
A fenyőkön kétféle levéltípussal találkozhatunk: a tű- és a pikkelylevéllel. A tűlevelek hossza akár a 30 centiméteres nagyságot is 
elérheti. A két levélforma közül a tűlevél az ősibb, a pikkelylevél az újabb típus. Ezt igazolja az is, hogy számos, egyébként pikkelylevelű fenyőfajon fiatal egyedein még tűlevelekkel találkozhatunk.
A kertészeti termesztésben igen elterjedtek a színes lombú fajták. Leggyakrabban a sárga színűek, amit a levelekben természetes módon megtalálható klorofill hiánya okoz. Ezek a sárga fajták rendszerint érzékenyebbek, erős napsütés hatására a sárga részeik gyakran elszáradnak. Az újonnan megjelenő (főleg magyar) fajtáknál ezt a hiányosságot már rendszerint igyekeznek pótolni (Chamaecyparis lawsoniana ‘Barabits Gold’).
Néhány fenyőfaj ezüstös (kékes) levélszínét a levelek felületén található viaszréteg adja.
A gyanta
A gyanta a fenyők anyagcseréje folyamán keletkezik és gyantajáratokban gyűlik össze. Leginkább akkor találkozhatunk vele, amikor a fenyő megsérül. A gyanta ekkor teljes összeforradásáig ideiglenesen elzárja a sebet, ezáltal megakadályozza a különféle kórokozók és kártevők bejutását a fába.
A földtörténeti harmadidőszakban élt fenyők tengerbe került gyantájából kövesedett meg a borostyánkő, mely értékes féldrágakő.